Az üzletben csak az óramutató járása hallatszik, amikor belépek. Késő délután van, ilyenkor a munka a műhelyben zajlik. Ott készíti Ildikó a rugókat, szitákat, ketreceket, és itt van az automata gép is, amellyel a drótkerítések fonatát sodorja. Az üzletben mintha megállt volna az idő, egyidejűleg viszont tapintható az a cseppet sem könnyű munka, amit ma már Ildikó teljesen egyedül csinál.
Nagyapja, Kovács Ferenc 1918-ban alapította a szitás iparos műhelyt Szabadkán, amelyet ma Ildikó teljesen egyedül vezet. A bezdáni születésű Ferenc a mesterséget is itt tanulta ki az észak-bácskai városban, majd rengeteget utazott, Budapesten, Bécsben is tanult. Végül Aradon állapodott meg és alapított gyárat, ahol csaknem száz munkás dolgozott. Aztán megtörtént Trianon, ami után úgy döntött, visszatér a szülővárosába. Mindezt már Ferenc fia, a 88 éves Tibor meséli, aki most támasza lányának, aki 1992-ben vette át az üzlet vezetését.
– Amikor apám visszatért Szabadkára, először a valamikori Szarvas étterem mellett nyitott boltot, szitával és rostával kezdte, majd később a Lifka mozi épületében, a mai gyógyszertár helyére költözött át, itt születtem én is, még most is megvan az a szoba, kinn van a kép, kávéház működik most a lakásunk helyén – emlékezik vissza Tibor.
Ezen a helyen működött a kereskedés egészen 1948-ig, amikor a mostani helyére, a Strossmayer utcában lévő úgynevezett Klein-házba költöztek. Itt Ildikó nagyapja már kibővítette a kínálatot, vaskereskedés is volt egyben az üzlet, mert arra volt kereslet.
Apámnak még voltak inasai, meséli Tibor. De ő és a testvére voltak az utolsók, az azt követő időben már nem létezett inasság.
Aztán jött a kommunizmus, nem nagyon volt jó helyzetben ilyenkor a kisiparosság. Az iparos fekete ember volt, néger, mondja Tibor.
– A kommunizmus idején az volt a tendencia, hogy az iparos meggazdagodik a munkájából, ezt mondták, s tönkre akartak tenni minket, az apám is közéjük tartozott. Én láttam, hogy ennek mi az ára, s feleségemmel úgy döntöttünk, hogy elmegyek államiba dolgozni. De a családi vállalkozás az nem szűnt meg, azt tovább csináltuk. Volt időszak, amikor négy-öt bejelentett munkásunk is volt, de egyáltalán nem volt biztos a megélhetés. Azt akarták abban az időben elérni, hogy az iparosok, a szakemberek az állami szektorban dolgozzanak, engem is hívtak a Zorkába, de ha igent mondok arra a munkára, az azt jelentette volna, hogy ez itt, a családi örökség, teljesen megszűnt volna.
Először, mivel tulajdonképpen a Lifka mozi gépházában nőtt fel, mindent tudott a moziról, a vetítésről, ott helyezkedett el. A felszabadulás után ő vetített először az embereknek. Aztán a Partizán kerékpárgyárban dolgozott. Amikor édesapja megkérte, hogy vegye át az üzletet, mert nem bírta már tovább csinálni, akkor pedig visszatért, de akkor már jobb idők voltak.
Tibor édesapja, Ferenc, még vásárokra is járt, hatalmas lovaskocsit raktak meg ilyenkor áruval, és járták a környéket, mert nagy volt a kereslet. Tibor idejében már erre nem volt lehetőség, volt időszak, amikor nagy rendeléseket kellett teljesíteni, nem volt idő vásárokra járni.
– Elsőként elaxáltam, tudja mi az? – mondja büszkén Tibor.
Fogalmam sincs, vallom be.
– Alumíniumot festettem és ahhoz való drótokat készítettem. Fejlesztettük az üzletet, volt érdeklődés. Ma már viszont nem sok haszon van belőlem – teszi hozzá.
A műhelyben ma is nagyon sokféle eszköz készül: sziták, de már nem kerekek, hanem négyszögletesek, mert mint Ildikó mondja, a kerekeket ő egyedül nem tudja már megcsinálni. Ezenkívül rugókat, szűrőket, ketreceket, patkány és ürgecsapdákat készít, a drótkerítés fonását azonban már jó ideje nem kézzel csinálják, automatizálták a gyártást. Ez nagyban megkönnyíti a munkát, hiszen nagyon nagy a konkurencia is. Van olyan termék is, amit azelőtt sokat készítettek a műhelyben, ma viszont már nincs rá kereslet. Ilyen az úgynevezett ökörszájkosár, amit annak idején, míg lovakkal művelték a földeket, sokan használtak, hogy a ló ne egye meg munka közben a kukoricát, a termést.
Tibor azt mondja, amikor sokan munka nélkül maradtak, mert az állami vállalatok tönkrementek, akkor arra adták a fejüket, hogy például drótkerítések készítésével foglalkozzanak, így ma már sokan csinálják otthon is, dugiban, ahogy Tibor mondja. Az összes szita azon a panglin (műhelyasztal) készült, amin most Ildikó ül.
– Okleveles építőmérnök vagyok, de amikor édesapám megkérdezte, hogy átvenném-e az üzletet, akkor persze igent mondtam. Ebben nőttem fel, mindent tudtam a szakmáról.
Amikor arról kérdezem Ildikót, valahol lelkiismereti kérdés-e az, hogy úgy döntött, csakis a családi vállalkozással foglalkozik, azt mondja, minden bizonnyal egy kicsit az is, hiszen ha ő nem vette volna át, akkor már régen bezártak volna, vagyis megszűnt volna az üzlet.
– Sajnos úgy tűnik nincs aki továbbvigye a mesterséget. Próbálkoztunk, de nem volt rá érdeklődő, a fiatalokat egyáltalán nem érdekli ez a szakma – mondják egyetértően és szomorúan.
– Azt hiszem a mi részünkről vége van ennek a tevékenységnek. Erő kell, meg akarat, anélkül nem megy – mondja Tibi bácsi, akit arról kérdezek, büszke-e a lányára.
Büszke vagyok, persze, mert ő az egyetlen támaszom. Ritka, hogy valaki ekkora lendülettel szálljon szembe mindennemű nehézséggel. Mindent ő csinál, reggelente a bankba járással kezdi, mindent ő kezel, és ő készít. Én már nem vagyok rá képes.
A beszélgetésünk végén Tibor több alkalommal is felteszi magának a kérdést, honnan volt annyi ereje olyan sok mindennel foglalkozni fiatalabb korában. Motorversenyző is volt, feleségével motoron körbejárták a világot, talán nincs a Földön olyan ország, ahol ne lennének ismerősei. Amikor éjszaka befejezte a munkát a szitásműhelyben, felébresztette feleségét, motorra ültek és pihenés nélkül elhajtottak Belgiumig. Az üzletből kilépve hiányérzetem támad, hiszen annyi mindenről nem ejtettünk még szót. Tibi bácsinak még olyan sok mesélnivalója van…